Reggel
hatkor csörög az óra,
álmosan vágódom a padlóra,
jó lenne egy kicsit ledőlni,
de el kő kezdeni készülődni.
Meg
kéne találni a mosdót,
de utamat állja egy fos drót,
telefonom a koszos földre esik,
kezeim a kapcsolókat keresik.
Fény
áramlik végig a szobán,
fintor les alvó társam arcán,
megtalálom végre az ajtót,
tisztálkodás vesz most rajtot.
Felfrissülve
térek vissza,
társam épp a szeszét issza,
tarhálok egy pofányit,
mire a tanár ránk nyit.
Zsebre
vágjuk a flaskát,
letagadjuk a pálinkát,
a tanerő ezt be is veszi,
kimegy, s az ajtót beteszi.
Felkapom
pulóverem, nadrágom,
majd a friss szendvicset rágom,
de indulni kéne lassan lefelé,
a lépcsőfordulóba, barátnőm elé.
Miközben
őrá várok,
az ablak előtt állok,
lesem a kint kukázó macskát,
míg meghallom Szerelmem hangját.
Vidáman
lépked ide hozzám
hűn szeretett Farkaskám,
hozzám simul, megölelem,
s belécsókolom a lelkem.
/ez a Farkas nem férfinév:-)/
De
menni kéne az iskolába,
nem kívánja az ember lába,
mégis sietve elindulunk,
útközben turbékolunk.
Beérünk
az ebédlőbe,
eszünk egymásnak dőlve,
majd szomorúan búcsúzunk,
és a termekbe húzunk.
Első
óra nem más, mint irodalom:
felelésfélelem és dögunalom,
imádkozok a Mindenhatóhoz,
hogy ne hívjanak a táblához.
De
a Teremtő nem komál,
megszívat reggel korán;
megszólal a tanárnő:
„Kolis a következő!”
Kiballagok
szépen lassan,
szívem nagyokat dobban
mikor a szempárba bámulva
elkezdem szövegem búsulva.
Vörösmarty
a felelet témája,
és annak egy szép drámája,
Tanárnő mélázva hallgatja,
majd szigorú hangját hallatja:
„Ülj
le fiam, halvány kettest adok,
de csak, mert most vidám vagyok,
többet kéne a koleszba tanulni,
nemcsak este a sötétben vonulni.”
Megkönnyebbülten
ülök a padba,
örülök, hogy nem lett dumám kapa,
Nagydarab
padtársam vállon vereget,
miközben előkotrom munkafüzetemet.
Megszólal
egy vidám, gépi dallam,
felszabadultan zsebre vágom tollam,
aztán irány ki a zsibongós folyosóra,
amíg el nem kezdődik a következő óra.
Tíz
perc múlva újabb gépzene hallik,
lomha, nehéz testem a padra hajlik.
Egyszer csak az osztályfőnk csörtet
a helyiségbe, és kér halotti csöndet.
A
tisztelt tanárnő valakire annyira zabos,
mint amennyire az olcsó világos sör habos,
nyilván megdobja rosszkedvét tettem:
fejemet az elragadó álom hátára tettem.
Vad
bökdösés zökkent ki kómámból,
kedvem lenne inni egy kortyot kólámból,
de ezt sajnos jelenleg nem lehetséges,
mert Főnök hangja sem természetes.
Százhúsz
decibellel süvítenek szavai
felém, mint bevadult bika fehér szarvai,
ecseteli személyem arcátlan mivoltát,
s hangja egyre szenvedélyesebbre vált.
„Ha
a Kolis ennyire bunkó, akkor jól van…”
–Mondá, majd elkezd egy új témát gyorsan,
hogy mit, az már nem jut el álmos tudatomig,
ki kéne bírni ébren a következő szünetig.
Az
ofő vadul okít a telefonálás rendjéről,
monoton hangok áradnak vöröslő nyelvéről,
újra megindulnak szemhéjaim lefelé,
de padtársam bökése lelkem felveré.
/Még folytatni fogom. 2010. május 11./